MK. Először is szeretnélek megkérni, hogy pár mondatban mesélj magadról. Hogyan találkoztál a fotózással? Milyen behatások értek, melyek ide vezettek, hogy azzá a fotóssá válj, aki ma vagy?

 

OGM. Először talán 3-4 évesen kattintottam egy portrét édesapámról az ő Zenitjével, és gondolom nehéz lehetett a gép, mert véletlenül aranymetszésben láttam őt viszont pár hét múlva - persze akkor még fogalmam sem volt, mi az, és nem is volt senki, aki elmondja nekem ezeket, mert nagyjából mindent magamtól tanultam. Valószínűleg édesapám nagy hatással volt rám, bár nem nagyon fotóztunk együtt, csak láttam őt kattintgatni.

Az ő és édesanyám kulturális életének és sok művészismerősének köszönhetem azt, hogy körbevett a vizuális kultúra is - festők, grafikusok, fotósok egyaránt napi szintű kapcsolatban álltak családunkkal. Veszprémi gimnáziumi osztályfőnököm ugyan szervezett nekem egy tárlatot 17 éves koromban, de azt a nulladik kiállításomnak hívom, mert ma már kevés képet mernék megmutatni közülük... Komolyabban főiskolás koromban kezdett érdekelni a fotó, ekkor a diáklapba tudósítottam.

A nagy áttörést Budapestre költözésem jelentette: itt a fotózáson keresztül ismerkedtem meg a nagyobb város életével, nem tudtam megállni, hogy ne kezdjek utcafotózni, így dolgoztam fel a látottakat. Azóta is ez a műfaj vonz a legjobban: itt adott egy közeg, amiben különböző ritmusú emberek mozognak ilyen-olyan környékeken és ez a kiismerhetetlen rendszer igen szép vagy éppen abszurd helyzeteket dobhat ki magából. Lehet ezt élvezni sima nézőként is, de az kicsit menőbb, ha az ember ezt később meg tudja mutatni másoknak is.

Megtanultam azt is, hogy nagyon nem mindegy, hogyan kommunikálok azokkal az emberekkel, akiket esetleg közelről fotózhatok. Az ilyen munka sosem egy kattintással kezdődik - illetve ez nagyon ritka.

Interjút készítette: Mike Krisztina

MK. Mely fotóművészek munkáit tartod példaképnek? Kiknek a munkáiból tanultad a legtöbbet? Kik inspiráltak, inspirálnak a munkádban?

 

OGM. Nehéz egy-két nevet választani a sok közül, mert szerencsére úgy itthon, mint külföldön is száz és száz fantasztikus fotós alkot, és én mindig igyekeztem követni a kedvenceket, vagy tanulni a klasszikusok munkáiból.

 

Természetesen muszáj megemlíteni Cápa urat, az ő stílusa, a terep remek használata, fotóalanyai kezelése mindig is tetszett nekem. És Benkő Imre: az ő beállításai olyan lazán zsigeriek, hogy egy fél pixelt sem kellene változtatni fotóin - már amennyiben dolgozna digitális technológiával.

 

MK. Amennyire honlapod betekintést nyújt a fotós világodba, mondhatjuk azt, hogy lényegében inkább fekete-fehér fotós vagy. Egy pár mondatban kérlek foglald össze, hogy mi határozza meg ezt a döntésedet, hogy inkább fekete-fehérben fotózol?

 

Képeidet végignézve, egyik másikba jobban belemélyedve, számomra, mint fotóriporter néző, leginkább a kontrasztos fény-árnyék játékod hangsúlyozódik ki. Illetve az is szemet szúr, hogy a szociológiai témájú képek, másnéven szociofotók, nagy mértékben jelen vannak munkáidban.


Utcai fotóidat végignézve arra a felismerésre jutottam, hogy nálad is keveredik a tiszta utcai fotózás a szociofotózással, amikor mélyebb tartalom van egy kép mögött.

OGM. Igen, nem csak a klasszikusaink munkája miatt szerettem meg a fekete-fehéret. Szerintem szebben lehet vele érzékeltetni a teret, a kontrasztokat. Egy fekete-fehér képbe a nézők jobban bele tudják fogalmazni magukat. Ez egy titkos, megfejthetelen, hiányzó dimenziócska, amit nem is lehet megfogni - és éppen ez az érdekes: ha jó a fotó, a néző maga is része lehet a képnek.

 

Az az utcai szociofotó, amit legjobban szeretek, különösen hálás fekete-fehérben. Ritka az, hogy kattintás előtt színesben látok akár csak egy arcot is. Budapest amúgy is egy fekete-fehér város, nem

 

Egy fotós általábban picit érzékenyebb szociálisan, mint az átlagember, így nem tudja kikerülni a szociót. Vannak helyzetek, amiket nem lehet otthagyni. Sok olyan helyzetben voltam, mikor egy kattintás előtt vagy után szinte barátként köszöntem el az alanytól. És van olyan is, amikor a téma szó szerint a földön hever, de akkor nem kattintani kell, hanem odalépni és segíteni. Vannak érdekes esetek, amikor a kettő határán mozog a dolog.

MK. Saját képeidre reflektálva, egy-egy képed, amely esztétikai és kompozíciós szempontból is remekül sikerült, milyen üzenetet kíván közvetíteni a kép nézője számára? Gondolok például erre a két képre. Mit szerettél volna képeiddel kifejezni? Természetesen nekem is van egy interpretáciom a képekhez, de kíváncsi lenni, hogy te mint fotós, mire törekedtél képeid készítésekor?

Képeid alapján látszódik, hogy foglalkoztat téged is a hajléktalanok helyzete ma Magyarországon.

 

OGM. Az emberek gyorsan megtanulják, hogyan kerüljék ki a hajléktalanokat. Sokszor szinte szó szerint átlépünk fölöttük. Erről persze ők is tehetnek, mi is. Én szeretem figyelni, ki hogy reagál a másikra. Ilyenkor kiderül az is, hogy a hajléktalan valóban rászoruló, vagy “mindössze” az ismert maffiacsoportok egyikének része, aki a nap végén egy merciből kiszálló öltönyös úrnak adja le a megkeresett összeget.

 

A lépcsős fotómon a vonalakat egy alak töri meg, mintha a téma körüli csendet bolygatná fel. Nem lehet semmibe venni, ott van. Nem zavar, de mégis: odapillantasz. Ilyenkor történik valami a néző fejében, de az már nagyon összetett kérdés, hogy ez a valami hat-e rá, vagy megint bekapcsol nála a “Tovább!” felirat.

 

A kislány pillantása viszont egyértelmű. Anyukája húzza, de ő lassít, visszanéz, nem érti, hogy a hölgy miért fekszik egy papírpohár fölött. Egy ilyen képet nem lehet beállítani, és megfejteni is csak nehezen. Az ilyen pillanatok érdekelnek igazán: amik soha, de soha nem fognak megismétlődni, pedig hatalmas üzenetet hordoznak. De ehhez hatalmas kalap szerencse is kell, nem csak jó helyezkedés.

MK. Milyen módon próbálsz tenni a helyzet javulásáért? Az 1930-as években az amerika nagy depresszió időszakában létrejött fotó ügynökség, FSA (Farm Security Association) fotósai közül mind arra törekedtek, hogy képeikkel felhívják a lakosok figyelmét a változás szükségességére. Így végig gondolva neked milyen meglátásaid vannak e téren?

 

OGM. Nem titkolt szándékom az, hogy az ilyen fotókkal felhívjam a figyelmet a jelenségre. Nem a hajléktalanságra, mert az összetett ügy és kevés vagyok hozzá, hanem arra, hogy az átlagemberek hogyan viszonyulnak hozzájuk. Kis segítség az enyém, de már kaptam pozitív visszajelzéseket egy-egy fotóm után. Jelenleg is dolgozom egy fotósorozaton a Szent Gellért tér környékén, azzal viszont komolyabb céljaim is vannak, de ehhez ki kell alakítani az ide illő kommunikációs csatornákat, ami igencsak nehéz.

 

MK. Mennyire vagy tisztában egyes univerzális üzenetekkel, melyet a képeiden keresztül tudsz felvetni?

 

OGM. Mivel az emberre legerősebben a vizuális érzékelése hat, vannak olyan antennáink, amiken néha olyan jeleket vesz a néző, amit talán maga a fotós sem gondolt volna. De ezt lehet szépen irányítani is - a fotózás maga az irányítás. Hogy ezen belül mennyi az “univerzális üzenet” és az milyen síkú, nagyon szituációfüggő.

 

MK. Még egy dolog, mely szemet szúrt a képeidnél. Több képeden is figyelmes lettem az erős fény használatodra. A képek a vonaton, s mellette az ablakokon beragyogó fehér kiégő fény. Az alagút végén a fény, és az ott eltűnő gyalogos, akinek csak a hátát látjuk. Számomra ez a halál és az élet kérdéskörét, szimbolikáját veti fel. Mennyire volt ez tudatos döntés számodra, képeid komponálásánál?

 

OGM. Az alagutas képeimnél sok esetben mutatok háttal valakit, itt egyértelmű lehet az üzenet, de ez részben testbeszéd is: ha ugyanitt valaki felénk jön, a kép máris mást jelent - ha pedig a nyakában van egy nagy plüssállat, pláne mást. Ebből a témakörből egy fotómról tudtam már kattintás előtt igazán, hogy mit fog jelenteni és hogy büszke leszek rá: egy nagyszőlősi fotóm. Ez azért jó, mert a fotót itt nem kell magyarázni, mindenki szépen olvassa. Ha valami, akkor ez valóban univerzális üzenet.

 

MK. lletve ehhez még hozzájön az, ahogyan a fali kiírásokkal, feliratokkal és jelekkel játszol a képeiden. Egy-egy kép még inkább értékesebbé, mozgalmasabbá vált azzal, hogy a felirat, jel mellett egy emberi alak is felbukkan a képen. Ezeket a képeket hogyan szoktad előkésziteni?

 

OGM. Leginkább sehogy. Arra járok. Néha várok egy kicsit, mert látom, hogy ez nagyon stimmel már így is, de ha 2 perc múlva befordul valaki a sarkon és pont itt fog tüsszenteni egy hatalmasat, akkor mégjobb lesz. És akkor általában jön valaki, és persze nem tüsszent, de történik valami más, és ha jól alkalmazkodom hozzá, lehet belőle egy jó kép. Nem készítek beállított utcafotókat, annak nem lenne semmi értelme. De annyit elárulok, hogy néhány felirathoz visszajárok - de azt sem tervezett időpontokban teszem.

© Oláh Gergely Máté

© Oláh Gergely Máté

© Oláh Gergely Máté

© Oláh Gergely Máté

© Oláh Gergely Máté

© Oláh Gergely Máté

MK. Láttam facebook oldaladon, hogy jelen voltál a Keletinél, mikor 2015 őszén menekültváltság volt Magyarországon. Ezeknek a képeknek zöme színes lett. Miért választottad ebben az esetben, hogy színes képeket készíts? Mi motivált arra, hogy kimenj te is a helyszínre fotózni? Milyen kapcsolataid voltak előtte és milyen lettek utána?

 

OGM. Először is kíváncsi voltam a kialakult helyzetre. Elegem lett abból, hogy az emberek az általuk kényelmesnek gondolt médiumot fogyasztva ezt-azt harsognak két rántotthusi közt. Érdekes tapasztalat volt, több barátommal is találkoztam ott véletlenül, ez szép élmény. Ők is csak kíváncsiak voltak. Talán azért maradtak színesek a képek, mert itt nem művészkedni kellett, hanem valami igazán valódit minél valódibb formában megmutatni. Ebből a sorozatból pár képnek jól állna a fekete-fehér, de nem mindnek, így nem bontottam meg az összképet.

(Ebben az esetben nem tudtam sok időt a Keletinél tölteni, így nem tudtam pl csak egy családot fotózni - és nem is szerettem volna visszaélni a helyzetükkel.)

 

MK. Fotósként milyen belső etika szerint döntöd el egy képről, hogy azt megosztod a körülötted lévő világgal, vagy pedig elrakod mélyre és senkinek sem mutatod meg. Gondolok itt például a hajléktalanok fotózására. Mennyire nehéz vagy könnyű az engedély kérése egy-egy fotó készítéséhez, például az utcán, ahol spontán meglátsz egy szituációt?

 

OGM.

Ez néha már a kattintás utáni reakcióból kiderül, néha előtte kell sokat beszélgetni hozzá, és néha utána. Ez nagyon helyzetfüggő.

Volt olyan hajléktalan alanyom, aki azonnal elmesélte, milyen remek kamerája van “otthon” - mint kiderült, édesanyjánál vidéken. Megkérdeztem, hogy eladja-e nekem - persze nem adta, mert semmi pénzért nem válna meg tőle... Remek 20 perc volt, odaadtam neki a zsebemben lévő két almát, engedélyt kértem egy portréhoz, és szép kép lett belőle. Visszajárok a helyre, de sosem találtam ott. Sajnálom, de remélem jobb helye lett, mint egy lyuk, pont a Parlamenttel szemben.

Az olyan helyzetekben, ahol egyértelműen ciki helyzetben mutatnék egy hajléktalan, már nem is kattintok. Igyekszem csak a tanulsággal teli, dokumentarista fotókat posztolni.

© Oláh Gergely Máté

MK. Pár szakmai kérdés. Milyen géppel szoktál fotózni? Digitális, analóg? Az utó munkálatoknál mire figyelsz oda a leginkább? Melyek a legfontosabb szempontjaid?  

 

OGM. A technika kevésbé érdekel, de tény, hogy kell egy jobb gép. Digitális képeket készítek, mert többet tudok kísérletezni - a táskámban van még egy analóg panorámagép, de ez csak egy kis játékszer, keveset kattintok vele. Ez viszont azért izgalmas, mert egy évvel a film befűzése után néha rácsodálkozom, hogy jé, tényleg, ezt ezzel készítettem.

 

MK. Lezáró kérdésként arról kérdeznélek, hogy milyen új projekteket látsz magad előtt? Merrefele szeretnél fejlődni?

 

OGM. Említettem hajléktalanokról szóló sorozatot, de alapvetően nagyon szeretek művészek közt mozogni. Szeretném bemutatni az ő közegüket is, megélni azt a véletlenszerű élménykupacot; sokszor csupán a velük töltött random kávézgatás szül olyan helyzeteket, amikor muszáj kattintani. 

De ugyanezt műveljük rendezettebb formában is: Németh Gábor, Jánossy Lajos és Zeke Gyula íróbarátaimmal egy sorozaton dolgozunk: járjuk Budapest peremkerületeit, és mentjük a menthető értékeket, illetve lessük a szép, fekete-fehér véletleneket. A város peremén című sorozatunkat, amikor ők írnak fotóimhoz, a litera oldal fogadta be, Németh Gábor prózája olvasható egy népszigeti túránk után.

Ezen kívül fotózom különböző kiadványokba, magazinokba, de vállalok rendezvényfotózást is. Ilyenkor is szeretem figyelni az izgalmas helyzeteket. Ezeket itt is szívesen elcsípem, és valahogy fekete-fehér lesz belőlük azonnal.

© Oláh Gergely Máté

© Oláh Gergely Máté